Az EU közös kül és biztonságpolitikájával kapcsolatos kutatási tevékenység két irányú. Egyrészt a közös kül-és biztonságpolitika és a tagállami szuverenitás vonatkozásában végzek kutatásokat. Az Európai Unió a múlt század utolsó évtizedében már számos területen magas szintű integráció fele haladt, amely 1969-től politikai síkon is megindult. A volt Jugoszláviában lezajlott háborúk viszont felhívták a figyelmet annak szükségességére, hogy az együttműködést külpolitikai, biztonsági és védelmi kérdésekben is meg kell erősíteni. Az EU 1998-ban alapvetően átértékelte a közös külpolitikai lehetőségeit, és az új kiindulópont a biztonság- és védelempolitika lett. Minden tagállam számára a biztonság elsődleges érték és érdek is. Ezt szolgálja elsősorban az Unió közös kül- és biztonságpolitikája, amely sikerének záloga a tagállamok elkötelezettsége és kompromisszumkészsége. Az integráció folyamata látványos sikereket hozott a közös piac, a béke és a biztonság terén, ezen a területen viszont javarészt megmaradt az egyes államok szuverenitása. A Lisszaboni Szerződéssel ugyan megszűnt a pilléres szerkezet, megszűnt a kormányközség, és minden politika szupranacionális igazgatás alá került az egykori második pillér kivételével, amely továbbra is megőrzi különállóságát. Beszélhetünk-e egyáltalán a szó szoros értelemben vett közös kül- és biztonságpolitikáról (KKBP), vagyis az Unió ilyennemű politikájáról, hatásköréről, vagy pusztán egy keretmechanizmusról van szó, amely finoman próbálja azonos mederbe terelni a 27 szuverén tagállam kül- és biztonságpolitikáját, amely így esetleg európai álláspontként jelenik meg nemzetközi színtéren, de ha egyes tagállamok ettől eltérően cselekednek később, vagy nem sikerül a közös hangot megtalálni, akkor sincs semmi baj? Ezt a kérdéskört igyekeztem elemezni. A közös kül-és biztonságpolitika tekintetében a másik irányvonal, amelyet részletesen vizsgálok, az az EU nemzetközi aktorként játszott szerepe a civil válságkezelés terén. Az európai integráció és az EU bővítése az elmúlt fél évszázadban hozzájárult az európai konfliktus-megelőzéshez. Az Unió sikeresen közreműködött abban, hogy az európai kontinens nagy részén elterjedjen a demokrácia, a jólét, a biztonság és stabilitás. Az 1990-es évek során ez a típusú békeprojekt a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) keretében az EU külső politikájának központi elemévé vált. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy egy alapvetően gazdasági integráció hatékonyan helyt tud-e állni, helyt kell-e állnia ilyen szerepkörben is? Miért nem hagyja a válságkezelést olyan egyéb nemzetközi szervezetekre – az ENSZ-re, az EBESZ-re vagy akár a NATO-ra, amelyek kifejezetten ezzel a céllal működnek?