Kutatási projekt
Fémionfelesleg (Fe(III), Al(III)) eltávolításában szerepet játszó kelátor molekulák előállítása, jellemzése és biológiai rendszerekben való átalakulásaiknak vizsgálata
HASZNOSÍTHATÓSÁG SZINTJE
Ismeretbővítő kutatás (alap- elméleti kutatás)
KULCSSZAVAK
KUTATÁSI PROJEKT LEÍRÁSA
Az Al(III) és Fe(III) okozta megbetegedések kezelése a szervezetben felhalmozódott fémion kelátképzőkkel történő eltávolításán alapszik. A klinikai gyakorlatban jelenleg legsikeresebben használt ilyen kelátképző a dezferrioxamin. Alkalmazásának azonban számos mellékhatása léphet fel és hátránya az, hogy drága, illetve csak injekció formában adagolható. A Padovai Egyetemmel közös kutatásaink során olyan, jelenleg különböző hidroxi-piridin-karbonsav metilezett származékainak előállításával és oldategyensúlyi viszonyainak vizsgálatával foglalkozunk, melyekben a metil-csoport megváltoztatja a hidroxid és karboxil-csoport bázicitását, ezáltal erősebb bidentát koordinációjú kötést alakíthat ki a ligandum a különböző fémionokkal. Ezek olyan alternatív kelátképzők lehetnek, melyek stabilabb kötésű komplexet képesek kialakítani az említett fémionokkal, olcsóbb vegyületet eredményeznek és szájon át adagolhatók.
A környezetből felszívódva, ezek a fémionok, illetve a gyógyszerként alkalmazott ligandum molekulák a véráram útján jut el az agyba és az egyéb szervekhez, ezért ismernünk kell, hogy a vérszérumban milyen molekulákkal lépnek kölcsönhatásba. A vérplazmában a fémionok, a ligandum molekulák, és a kialakult komplex részecskeeloszlása alapvető fontosságú. A nagy molekulatömegű proteinek közül a transzferrin és a humán szérum albumin a legfontosabb transzfer-, ligandum és fémkötő molekula. Kis molekulatömegű biomolekulák közül szerepe lehet a citrátoknak, illetve a különböző foszfátoknak. Mivel a vérplazmában ezek a molekulák együtt van jelen, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vegyes ligandumú komplexek képződésének lehetőségét sem.
A vizes oldatban képződő komplexek összetételét és stabilitási állandóit, elsősorban pH-potenciometriás módszerrel határozzuk meg, amit UV-látható spektrofotometriás és NMR mérésekkel is alátámasztunk. A vérszérum molekuláival való kölcsönhatást pH-potenciometriával, ultraszűréssel, spektrofotometriával, spektrofluorimetriával és NMR spektroszkópiával tudjuk vizsgálni.
É. Sija, A. Dean, T. Jaskusch, V.B. Di Marco, A. Venzo, T. Kiss, Monat. Chem., DOI 10.1007/s00706-0011-0482-x.